Csehül tudunk angolul – 1. rész

Egy belvárosi idegen nyelvű újságárusnál egy amerikai turista az aznapi újságot kérte angolul. Az eladó magyarul válaszolt: „Csak kettő után érkezik.” Látván a turista értetlenkedését, hangosan artikulálva megismételte: „NEM ÉR-TI? KET-TŐ U-TÁN.” A párbeszéd többször is elhangzott, és már mindketten elég idegesek voltak, amikor segítségükre siettünk. Az eladó zavartan megjegyezte: „Már régóta tanulok angolul, jól is értettem, amit mondott, csak nem mertem neki válaszolni.”

Itt tartunk majdnem harminc évvel a rendszerváltás után? A magyaroknak háromnegyede csupán a saját nyelvén képes megszólalni, és ezzel az EU tagállamai között az utolsó helyen kullogunk. Magyarázat akad bőven: nyelvileg el vagyunk szigetelve, az utazási lehetőségek korlátozása évtizedekig gátolta a szélesebb rétegek nyelvtanulási és -gyakorlási lehetőségeit, talán a nyelvoktatás minősége sem megfelelő színvonalú. Az okokat és kifogásokat hosszan lehetne elemezni, s ebben világbajnokok is lehetnénk. Sokak szerint azonban az igazi ok a hozzáállásunk. Több, általunk megkérdezett külföldi szerint a magyarok igen tehetségesek, és más nemzetekhez képest sokkal motiváltabbak, viszont a sikertelenségük oka a kishitűségükben és negativizmusukban kereshető. Ez az élet több területére kihat.

A külföldi anyanyelvi tanárok legnagyobb megdöbbenésére a magyar nyelvtanulók egy része már a tanfolyam elején kijelenti: „Nekem ez úgyse fog sikerülni! Kizárt, hogy valaha is leteszem a nyelvvizsgát!”
Chris Nagy-Britanniából érkezett. Értetlenkedve hallgatta, mikor diákja kellő mélabúval ezt mondta: „Nem merek megszólalni, nehogy helytelenül mondjam.” „De hát nem ezért tanulunk?” – gondolta magában a tanár. Megszámolta, hogy egy másik tanítványa egy óra alatt tizenhatszor jelentette ki: „Jaj, de hülye vagyok!” Ettől már tátva maradt a szája, pedig csak egy kis ízelítőt kapott abból, amit mi már annyira megszoktunk – nem csak a nyelvtanulás terén. Szerencsénkre Chris még ettől se futamodott meg, hanem a nyugati fiatalok kalandvágyával tekintett a kihívásra. Óráin bevezette azt a szabályt, hogy a diákjai semmi negatívat nem mondhatnak se magukra, se pedig tanulótársaikra.

Melissa McCulloch az amerikaiak tipikus lelkesedésével állt hozzá a tanításhoz. Bár a legtöbb diákot motiváltnak találja, észrevette, hogy az órán azok a feladatok a legnépszerűbbek, amikor csak passzívan kell ülni, nagyobb erőfeszítés nélkül. A diákok szívesebben foglalkoznak nyelvtani feladatok elemzésével, mint aktív kommunikációval. „Mi értelme azonban annak, ha egy nyelvtani szabályt tökéletesen el tudunk mondani, egy újságcikkről viszont nem tudjuk kifejteni a véleményünket?!” – teszi fel a kérdést Melissa.

(XIII/52) Hetek cikk adaptálva
… folytatás következik …

Leave a Reply

Spam Protection by WP-SpamFree