Kiálts és mondd

Kiálts és mondd!

Elkerülhetők a gyerekkori tragédiák – mondja Jean Davidson

Jean Davidson, a híres Harley Davidson cég alapítójának unokája a múlt héten Magyarországon járt. A 10. Nemzetközi Harley-Davidson Fesztivál meghívását először nem nagyon akarta elfogadni. „Egy nagymama, akinek hét unokája van, már ne vegye nyakába a világot” – gondolta. Mikor azonban lehetőséget kapott életmentő programjának bemutatására, rögtön kedvet kapott az utazáshoz. A Yell and Tell alapítványt egy személyes tragédia miatt hozta létre, és a szervezet programjának már eddig is sok-sok kisgyermek köszönheti az életben maradását.

jean_davidsonNégyéves unokám, Ryder egy olyan balesetben halt meg három évvel ezelőtt, ami könnyen elkerülhető lett volna. Ha a játszótársa segítségért kiáltott volna – ahelyett, hogy elszalad –, akkor Ryder még ma is élne. Az történt ugyanis, hogy egy kisfiúval játszott a kertjükben, majd – minden tiltás ellenére – lementek a vízpartra. Egy nagyobb – nyolcéves – fiú is velük volt. Az egyik négyéves hirtelen megcsúszott, s mivel nem akart beleesni a vízbe, mindent megragadott, ami a keze ügyébe került, többek között az unokám, Ryder nadrágját is. Mindketten a vízbe csúsztak. A nyolc­éves nagyfiú annyira megrémült, hogy elszaladt ahelyett, hogy segítségért kiáltott volna. A legtöbb gyerek így viselkedik hasonló helyzetben. „A kicsik a vízparton vannak” – csak ennyit felelt édesanyja kérdésére, mert félt a felelősségre vonástól. Az anya azonnal leszaladt a vízhez, és még sikerült megmentenie az egyik kisfiút – noha a gyerek maradandó agykárosodást szenvedett a vízben töltött idő miatt. Rydert viszont már sehol se találták. Ha a nagyobbik fiú rögtön segítségért kiált, akkor minden másként alakult volna, hiszen Ryder apukája ott dolgozott a garázsában – körülbelül húsz méterre a történtektől. Rydernek már csak a holttestét találták meg később.
Nehéz volt mindezt feldolgoznia?
– Rettenetesen nehéz időszakon mentem át, csak úgy cikáztak a legkülönfélébb gondolatok a fejemben. Miért kellett Rydernek meghalnia, hiszen nem ő volt a hibás?! Ahogy a rendőrséggel és a tűzoltósággal felvettem a kapcsolatot, a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy rendkívül gyakoriak az ilyen tragédiák. Sok gyermekbiztonsági program létezik ugyan, amelyek a gyerekeket arra tanítják, hogy ne menjenek felügyelet nélkül víz közelébe, ne játsszanak a tűzzel és hasonlók, de ők mégis megteszik. Olyan program azonban nincs kidolgozva, amely a szemtanúkat készítené fel arra, mit tegyenek a balesetek láttán.
A gyerekek miért nem kiabálnak ilyenkor? Félnek, hogy bajba kerülnek?
– Igen, hiszen tudják, hogy rossz fát tettek a tűzre. A másik ok, hogy a sokk vagy a félelem egyszerűen lebénítja őket. Több tanárral is beszéltem, és ugyanez a tapasztalatuk. Amikor a közelmúltban első osztályos tanulókkal ismertettem a programot, a tanárnőjük megerősítette: a bátyja még mindig élne, ha neki is lehetősége lett volna felkészülnie a váratlan helyzetre. A fiú ugyanis beleesett egy úszómedencébe, ő pedig a nővérével együtt teljesen ledermedt – hirtelen nem tudták, mit tegyenek. Gyakran még a felnőttek is hasonlóan reagálnak. Egyik isme­rősöm munkavédelmi oktató, mégis, mikor otthon kigyulladt a mosógépe, teljesen bepánikolt.
Miért pont egy alapítványban gondolkodott? Hogyan jött az ötlet?
– Sokszor alvás közben jönnek a legjobb ötleteim, ezért mindig úgy alszom, hogy az ágyam mellett van toll és papír. Amikor felébredek, rögzíteni tudom a gondolataimat, mielőtt elfelejteném. Most is így történt. Az volt a koncepcióm, hogy a szemtanúk oldaláról közelítsem meg a kérdést, és arra kerestem a választ, mit tehetnek a kicsik – a három–nyolc éves gyerekek – tűzeset, fulladás, mérgezés esetén, valamint gyerekek elleni erőszak láttán. Minden helyzetben ugyanazt a négy lépést éreztem fontosnak: Vedd észre, érezd át, kiálts és mondd el! (See, Feel, Yell and Tell) Mikor a gyerekek meglátják a veszélyt, akkor először megijednek, félnek. Ezen a ponton át kell lendülniük, és hangosan segítségért kell kiáltaniuk, majd el kell mondaniuk egy felnőttnek, hogy mi történt. Mindezt képekkel tettem szemléletessé, a helyzeteket kedves állatfigurákkal illusztráltam. Két állatfigura tanúja egy balesetnek. Az egyikük tudja, hogy mit tegyen, a másikuk pedig bután cselekszik, mivel sose tanulta meg a Yell and Tell programot. Ennyi az egész. Az élet hamarosan engem igazolt: a hároméves kisunokám is meg tudta menteni a tizenegy hónapos öccsét, amikor az beleesett az úszómedencébe. Pedig nem egyedül volt ott, a többi – hároméves – kisgyerek azonban csak dermedten állt, ugyanúgy, mint a képeken.
Hiába tanítjuk meg a gyerekeket arra, hogy ne menjenek közel a vízparthoz, ne játsszanak a gyufával, ha arra nem készítjük fel őket, mit tegyenek veszély láttán. Én a kicsiknek azt szoktam hangsúlyozni, hogy nemcsak megmenthetik mások életét, hanem hősök is lehetnek.
Hogyan sikerül eljuttatni ezt a programot az érintettekhez?
– Leginkább tanintézeteken keresztül. A tanárok megkapják a nagy, színes, kihajtható ábrákat, a gyerekek pedig kis füzeteket, amelyeket később a foglalkozás során ki is színezhetnek. Elmondjuk, hogy melyik helyzetben mit kell tenni, és egy kedves gyerekdalon keresztül ezt többször elismételtetjük velük. Utána kis csoportokban gyakorolják a különböző helyzeteket, és azt is, hogyan kell jó hangosan segítséget hívni. A nagy, színes képes leporellót a tanárok felteszik a falra, hogy a gyerekek lássák, és időnként átismétlik, hogy beépüljön a tudatukba. A szülőknek is küldünk egy levelet, amiben elmagyarázzuk a folyamatot, és megkérjük őket, hogy a gyermekükkel ismételjék át a tanultakat.
Hány gyereket ért el ez a program, és milyen visszajelzések érkeztek?
– Eddig körülbelül harmincezer gyerekkel vettük át ezeket a lépéseket, és nagyon sok visszajelzést kaptunk. Gyakran előfordult, hogy valaki az iskola előtt próbálta elcsábítani valamelyik gyereket, az osztálytársai azonban ügyesen reagáltak. Vagy múltkor egy hároméves fiú játszott a gyufával, és véletlenül meggyújtott egy doboz papírzsebkendőt. Attól a tudattól, hogy ki fog kapni, annyira megijedt, hogy az égő dobozt gyorsan a párna alá rejtette. Szerencsére a négyéves nővére ott volt, és tudta, mit kell csinálni.
Más helyzetekre is alkalmazható mindez?
– Azon dolgozom, hogy minél több szituációt kezelni tudjanak a kicsik. Mit tehetnek a gyerekek például abban az esetben, ha a szülő hirtelen rosszul lesz otthon? Ilyenkor nyilván nem érdemes segítségért kiáltani, hanem meg kell tanítani őket arra, hogy a megfelelő számot tárcsázzák. Már erre is kaptunk visszajelzést, hogy egy kisfiú így mentette meg az édesapja életét, aki cukorbeteg volt, és kómába esett. Fontosnak tartom, hogy támpontokat adjak olyan esetre is, ha családon belüli erőszakot látnak a gyerekek. Ebben az esetben nyilván veszélyes lenne, ha segítségért kiáltanának, hiszen valószínűleg a bántalmazó az egyetlen felnőtt, aki hallaná. Vagy ha az iskolában nagyobb diákok fenyegetik a kicsiket. Ilyenkor se lenne bölcs, ha a gyerek, aki látja, segítségért kiáltana.
Hogyan tovább?
– Most, hogy a program már működik, azt szeretném biztosítani, hogy nélkülem is jól menjen. Amikor az Egyesült Államokban vagyok, minden nap különböző iskolákban tanítok, de hetvenegy évesen ez már meglehetősen fárasztó. Jelenleg a tűz­oltóság és a rendőrség is használja ezt a programot. Talán a nemzeti tanterv részévé lehetne tenni, esetleg a tanárképző főiskolán is lehetne tanítani.

Somorjai Krisztina

http://www.hetek.hu/hatter/200906/elkerulhetok_a_gyerekkori_tragediak_mondja_jean_davidson