Amit tudnod kellett volna az esküvőd előtt

A népszerű családterapeuta, Gary Chapman, az Egymásra hangolva (Hetek, 2011. június 24.) című könyv szerzője újabb kötetében 12 pontban foglalja össze azokat a problémá­kat és tanulságokat, amelyekkel közel négy évtizedes praxisa során a leggyakrabban szembesült. Könyve, amely nemcsak jegyespárok, hanem házaspárok számára is hasznos, segít a hozzánk legközelebb álló személy megértésében és a vele való harmonikus kapcsolat kialakításában.

 

Senki sem azért köt házasságot, hogy azután elváljon. Senki sem azért köt házasságot, hogy megkeserítse a maga és házastársa éle­tét. A válási statisztikák azonban alaposan rácáfolnak erre a szándékra, a válások aránya ugyanis a nyugati kultúrákban megközelíti az 50 százalékot. A jó szándék tehát önmagában nem elég.

„Különös, hogy az élet minden egyéb területén felismerjük a tanulás fontosságát, de azt nem vesszük figyelembe, hogy a házasság is komoly felkészülést igényel. A legtöbb ember éveken át készül a hivatására, arra azonban alig fordít energiát, hogy felkészüljön a házasságra” – írja a szerző a 12 dolog, amit jó lett volna tudnom az esküvőm előtt című könyvében. Így aztán nem meglepő, hogy a szakmai pályafutásunk több sikert hoz számunkra, mint az életünk egyik legfontosabb döntését követő házasság hűségben eltöltött harmonikus megvalósítása. S noha e kérdéskörben számtalan probléma merülhet fel, a legtipikusabbakat foglalja össze Gary Chapman a könyvében. A sikeres házasságot nem lehet csupán a szerelemre építeni – állítja a szerző –, mert a „bizsergő érzések” és az euforikus lelkesedés elmúltával előtérbe kerülnek azok a mindennapos feladatok, amelyeket együtt kell megoldani, és amelyek megfelelő felkészültség és intelligencia hiányában megkeseríthetik a házasfelek életét. A szerelemnek egyébként is két szakaszát különbözteti meg az író: az elsőben a lelkesedés dominál, a másodikban pedig a szeretet és a jó közösség tudatos építése, a „szeretetnyelvek” gyakorlati alkalmazása.

Mindnyájunkra érvényes, hogy „jöttünk valahonnan”, azaz neveltetésünkből fakadóan mindnyájan egy-egy fajta viselkedésmintát, kommunikációs stílust sajátítottunk el. Utánozzuk a szüleinket, hiszen örököltük a természetüket még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában, s erre utal a mondás is, miszerint „nem esik messze az alma a fájától”. Ráadásul úgy véljük, hogy a mi gondolkodásunk, a mi viselkedésmintánk a mérvadó. Kizárt dolog, hogy két különböző család csemetéi azonos viselkedésmintákat örököltek volna, ezért egymás nézeteinek, gondolkodásmódjának, szokásainak időben történő megismerésével sok konfliktust spórolhatunk meg. Ha pedig sikerül feltárni, hogy rossz mintákat, szokásokat is átvettünk, akkor tudatosan küzdhetünk ellenük.

„Az esküvőnket követően olyan oldalamat ismertem meg, amelyről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik” – írja magáról Chapman, s egyben leszögezi: a különbözőségek és a nézeteltérések „nem annak a jelei, hogy nem a megfelelő partnerrel kötöttük össze az életünket, inkább csak azt bizonyítják, hogy emberek vagyunk. A nézeteltérések az együtt­élés természetes velejárói”, amelyeket természetesnek kell vennünk, s csupán azt kell megtanulnunk, hogyan tudjuk ezeket a különbségeket értelmezni, áthidalni, életünkhöz hangolni.

Az eddig leírtakból következik, hogy egy jó párkapcsolatban nélkülözhetetlen a bocsánatkérés és a megbocsátás – ezek tartópillérei a jó házasságnak. A bocsánatkérés nem a gyengeség, hanem az erő jele, a megbocsátás pedig „nem érzés, hanem az a döntés, hogy kegyelmet gyakorlunk ahelyett, hogy igazságszolgáltatást követelnénk” – summázza a lényeget a szerző. A témát két fejezetben igyekszik feldolgozni. A bocsánatkérésnek már a módja is nagyon különböző lehet két különböző ember életében, a megbocsátás maga pedig annál inkább. A megbocsátás ugyanis önmagában nem törli el az emlékeinket, nem hárítja el azonnal a vétség következményeit, nem állítja helyre a bizalmat, és nem biztos, hogy azonnal helyreállítja a harmóniát. Mindezeken továbbra is munkálkodni kell: a rossz szokásokat meg kell változtatni, a károkat helyre kell állítani, a bizalmat újra ki kell építeni, a léleknek pedig időt kell adni a helyreállásra, gyógyulásra.

 Dőreség azt gondolni tehát, hogy egy veszekedést követő hetyke „bocs” után házastársunk rögtön alkalmas lesz a legintimebb kapcsolat létrehozására, márpedig – mint az egyik fejezetcímben írja – „a kölcsönös szexuális beteljesedés nem jön létre magától”. Itt is fontos a megfelelő kommunikáció, valamint a kizárólagosság. A szerző óva int a házasság előtti szexuális kapcsolattól, amely lelki akadályokat hoz be a házasság intim szférájába. Az ezen a téren folytatott kutatások azt mutatták ki, hogy „azok körében, akik a házasságkötés előtt szereztek szexuális tapasztalatokat, kétszer annyi válás fordul elő, mint azok között, akik az esküvőjük előtt semmiféle szexuális tapasztalattal nem rendelkeztek” – írja Chapman.

A házasságra való felkészülés során mindenképpen egyeztetni kell a hittel és a világnézettel kapcsolatos kérdéseket, mert – mint az egyik fejezet címe megfogalmazza – „a spiritualitás nem egyenlő a templomba járással”. Érdemes tisztázni az egyes feladatköröket is, hiszen a nők munkavállalásával megváltozott a társadalom és a család klasszikus berendezkedése. Ide tartozik az anyagi élet megtervezése is. Jó annak tudatosítása is, hogy különbség adódhat a hétköznapi ritmusban, az egyedüllét során kialakult életmódban is, például vannak emberek („éjszakai baglyok”), akik reggel nem túl dinamikusak, másoknak pedig már korán reggel frissen indul a napjuk („reggeli pacsirták” típusa).

Somorjai László http://hetek.hu/eletmod/201211/amit_tudnod_kellett_volna_az_eskuvod_elott